Clint Eastwood a kocsmatúrán

A BKF HÖK honlapján észrevétlen  maradt élménybeszámolóm a 2012-es Kocsmatúráról:

Kívülállóként nincs könnyű dolga annak, aki nem ismer senkit az iskolából, hisz a csapatok elsősorban korábbi barátságok mentén alakulnak. Az alkohol azonban – ahogy oly sok másban is – ezen is segít, és csak innod kell! Nekem bő egy órába telt rájönni erre, addig nagyon untam a körépület előtti semmittevést, de aztán fejest ugrottam az abszintba. Az első után úgy éreztem, mintha már egy órája folyamatosan vedelnék, de a második és a harmadik valahogy már nem váltott ki belőlem semmilyen hatást. Két-három embert azért még én is ismerek, úgyhogy gyorsan beszerveződtem a legutolsó csapatba, ami természetesen a legjobb, a leggyorsabb, a legügyesebb, a legokosabb és a legszebb! Pár perc (vagy óra?) késéssel elindulunk mi is, hogy rohamtempóban faljuk fel a többi csapatot. Utolsóként azonban olyan kötelességeknek is eleget kell tennünk, minthogy szemétszedés, vagy a kihelyezett állomásfigyelők felszedése – csapatunk tehát állomásról állomásra dagad.

Az első kocsmában senki nem kérdez semmit, csak belépsz, a kezedbe vágnak egy korsót és innod kell, amilyen gyorsan csak tudod. Közben mindenki nagyon drukkol, mintha múlna rajta valami. Ez aztán a többi állomáson is többnyire így alakul, mindenhol válogatott italokkal kínálnak, miközben valami könnyed kis feladatot is végre kell hajtanod. A második állomáson mindenki húz egy cetlit, rajta egy testrészünk áll, azzal kell a másikhoz érnünk. A mellettem álló csajjal csöndben összesúgunk, és megengedi, hogy a hónalja helyett inkább a mellét fogjam meg (csak hülyéskedek, a könyökéről beszéltünk). Közben elhagytuk az első emberünket, aki előzőleg nagyon széles vigyorral fogadott, mert tudta, hogy írni fogok a Kocsmatúráról. Annak valószínűleg kevésbé fog örülni, ha elárulom, hogy ő már az első állomás után kidőlt, de nem a piától, hanem a nőktől, illetve egész pontosan csak egy darabtól, aki megigézte, elcsábította, elrabolta tőlünk, és végeláthatatlan mélységbe taszította, ahonnan csak akkor fogjuk kiszedni, ha… Nem. Jobban belegondolva soha az életben nem fogjuk már onnan kiszedni, mert a szerelem egy sötét verem, már megint izzad a tenyerem, köpni kell, köpni kell!

Közben újságírói kötelességemnek eleget téve persze eldumálgatok a fotósokkal is. Az egyik lány kicsit tartózkodik elárulni a nevét, mintha attól félne, hogy alkoholmámorban felbuzdulva rögtön megkérem a kezét. Magammal is elég nehéz együtt élni, nemhogy még másokkal is. A fotós srác már jóval közvetlenebb, egy kis szerencsével ezt a beszámolót is az ő képei illusztrálják.

A Kuplungban már elég fáradt vagyok ahhoz, hogy bárkihez odamenjek, de pechemre egy dán társaságot fogok ki. Még mielőtt azonban mélyebben elmerülnénk a budapesti kocsmák hölgylátogatóinak elemzésében, odajön hozzám valaki, és azt mondja, hogy ő tudja, hogy én ki vagyok. Alapvetően szeretem azt hinni, hogy rólam mindenki tudja, ki vagyok, de ezt az esetek döntő többségében mégsem tudja senki. Miután alaposan megsimogattam az egómat, valaki más előadja, hogy milyen karakteres arcom van. Ez általában azt jelenti, hogy hót ronda vagy, úgyhogy bánatomban elmegyek és belekötök valami gyerekbe, aki egy dísztárcsával járja az estét, és mindenkivel aláíratja. Azt mondja, hogy ezt fogja majd kirakni a szerkesztősége falára. Miután én is aláírtam az eredetinél csöppet hosszabb nevemmel, lehet, hogy átértékeli a tervét.

A fináléhoz érkezve szembesülök vele, hogy hiába spóroltam meg magamnak a karszalag árát, az Alcatrazba csak karszalaggal lehet bemenni. Nem fukarságból kerültem ki ezt a kötelezettséget, hanem mert ez volt a kísérlet. Legalábbis ezzel hitegetem azokat, akik ferde szemmel méregetnek, és ki nem állhatják a hozzám hasonló kétes erkölcsű csalókat. Lelkiismeretemen enyhítve kifizetem a szalagot, és önként vonulok be a börtönbe, ahonnan egyedül csak Clint Eastwood tudott megszökni. Azóta azonban nagyot fordult a világ, és az Alcatrazból már nem az őrök miatt nehéz megszökni, hanem a BKF-es lányok miatt.

Forrás: bkfhok.hu